Van egy érzés, amit csak az érthet igazán, aki szülő. Amikor ott ül veled szemben a gyermeked, látod rajta, hogy történik benne valami… mégsem enged közel. Kérdezel, de csak félmondatok érkeznek. „Semmi.” „Nem tudom.” „Jó volt.” És közben belül majdnem szétszakadsz, mert érzed: valami nincs rendben — csak nem tudod, mi.
Egy édesanya keresett meg nemrég kétségbeesetten. A 15 éves fia szinte semmit nem osztott meg vele arról, mi történik vele az iskolában, hogyan érzi magát, mi zajlik benne. A kérdéseire alig válaszolt. És ami a legfájdalmasabb volt: ez nem újkeletű probléma volt. Már általános iskolában is így működött, sőt, visszatekintve az óvodás évekre is ugyanez rajzolódott ki.
Az édesanya hosszú ideje vívódott. Titokban már olyan félelmek is megjelentek benne, amelyeket alig mert kimondani: „Lehet, hogy valami komoly baj van? Nem normális? Autista? Valamilyen mentális problémával küzd?” A legnagyobb félelme mégis az volt, hogy ha szakemberhez fordul, olyan diagnózist kap a fia, amely egy bélyegként rajta marad — és elindít egy számára ijesztő, visszafordíthatatlannak tűnő folyamatot.
Ezért fordult végül alternatív megközelítéshez. Egy utolsó esélyt adott annak, hogy más szemszögből derítsük fel, mi állhat a háttérben.
26 éve foglalkozom olyan alternatív módszerekkel, amelyek segíthetnek új nézőpontokat adni egy-egy elakadás megértéséhez — különösen akkor, amikor a szülő már úgy érzi, minden utat végigjárt. Számomra az első kérdés mindig az: valóban problémáról van szó, vagy inkább egy sajátos működésről, adottságról, képességről? A betegséget az orvos vizsgálja. Én az egészséges működés mintázatait nézem.
Amikor megnéztem a család dinamikáját, hamar kirajzolódott valami fontos: a fiúnak nagyon alacsony volt a fizikai és érzelmi terhelhetősége, ezért egészen másfajta kommunikációra volt szüksége, mint amit az édesanya ösztönösen alkalmazott. Ahogy összevetettük az ő működésüket, pontosan meghatározhatóvá vált, min kell változtatni ahhoz, hogy a fiú könnyebben megnyíljon.
Egy hónappal később az édesanya visszajelzett: óriási változás történt. A beszélgetéseik új mederbe kerültek. A fia elkezdett többet mesélni. Nem egyik napról a másikra, nem varázsütésre — hanem azért, mert végre olyan módon közelítettek egymáshoz, amit a fiú biztonságosnak érzett.
Ismered azt az érzést, amikor valaki, akit a legjobban szeretsz, nem nyílik meg neked? Amikor ott van melletted — mégis elérhetetlennek tűnik?
