Van egy kérdés, amit sok anya talán még magának sem mer feltenni:
Tudod, milyen érzés, amikor néha túl sok a saját gyereked?
Pedig sokkal több édesanya él ezzel a belső feszültséggel, mint gondolnánk.
Egyszer egy édesanya keresett meg kétségbeesve. Az ötéves kisfiáról mesélt, és valami olyat mondott, amit sokan talán csak gondolatban mernek kimondani:
„Egyszerűen nem bírom, hogy folyamatosan be nem áll a szája a fiamnak.”
Nem a gyerekével volt baja. Nem szerette kevésbé. Hanem azzal a folyamatos, hangos jelenléttel, ami napról napra teljesen leszívta.
„Egész úton beszél. Beszél, beszél, beszél. Hangosan. Folyamatosan. Már akkor feszültség van bennem, amikor megyek érte az óvodába. Néha fáj tőle a fejem. És most kimondom: néha azt kívánom, bárcsak befogná a száját.”
Aztán jött a mondat, amit sok anya talán már érzett, de nem mert kimondani:
„Nem tudtam, hogy ennyire nehéz lehet elviselni a saját gyerekünket. Évekig vártunk rá, hogy megszülessen. És most néha úgy érzem, szükségem lenne egy szünetre az anyaságból.”
Rossz ezt olvasni? Igen.
De tudod, mi fáj még jobban? Hogy rengeteg anya ugyanezt érzi – és közben csendben emészti magát a bűntudattól.
Mert azt hisszük, egy jó anya mindig türelmes. Mindig jelen van. Mindig örül. Mindig bírja. Pedig ez nem igaz.
Amikor megnéztem az édesanya és a kisfiú adottságait, szinte azonnal láthatóvá vált a probléma gyökere.
A kisfiú temperamentumos érzelmi adottságot választott megszületésekor. Számára természetes szükséglet az intenzív, folyamatos és hangos önkifejezés. Ebből töltekezik, így működik.
Az édesanya viszont szenzitív, alacsonyabb érzelmi terhelhetőségű adottsággal rendelkezett. Neki a túl sok inger gyorsan kimerítővé válik.
És itt jön a fontos felismerés: Nem rossz a gyerek. És nem rossz az anya sem. Egyszerűen másként működnek.
Ezen a különbségen nem lehet „akaraterőből” változtatni. Nem lehet egy temperamentumos gyereket csendesebbé nevelni pusztán azért, mert nekünk túl sok. És nem lehet egy érzékeny anyától elvárni, hogy végtelen türelemmel bírjon minden helyzetet.
Viszont vannak működő megoldások. Rengeteg olyan eszköz és praktika létezik, amellyel a túláradó energiájú gyerek jobban levezethető, miközben az anya idegrendszere sem omlik össze nap mint nap.
Ez a történet azonban nem happy enddel zárult. Az édesanya nem volt nyitott ezekre a megoldásokra. Azt mondta:
„Addig keresek szakembert, amíg valaki végre el nem éri, hogy a gyerekem befogja a száját.”
És itt érdemes egy pillanatra megállni. Mert amikor már nem a megértést keressük, hanem azt, hogyan „javítsuk meg” a gyereket, sokszor nem ő a valódi probléma – hanem az a túlterheltség, amiben a szülő él.
